OLÁH KRISZTIÁN DEBÜTÁL A LONDONI 606-BAN - 2018.10.04.

 

Szerző: Pallai Péter

A Harmónia Jazzműhely, a Budapest Jazz Club és a legendás londoni jazz szentély, a 606 "cserekereskedelmi" együttműködésének legújabb gyümölcse volt a szenzációs fiatal magyar zongorista fellépése. Az előzmények ez alkalommal sem voltak izgalommentesek, dehát ebben a műfajban ezzel már számolni kell. Krisztián gépe majdnem egy órás késéssel érkezett, tehát ő sem ért oda időben a próbára, nem is szólva a másik sztár attrakciójáról, a tenor szaxofonos Paul Booth-ról, aki szűk negyedórával előzte csak meg a közönséget. Az igazság kedvéért hozzátenném, ő ezt előre jelezte, mert napközben másutt dolgozott. Egyébként is a jazz ellen koncentrált brit-magyar támadást indított a foci világa, mivel  aznapra esett a Chelsea-Videoton meccs, a 606 pedig Chelsea szívében lakozik, ami azt jelentette, hogy akik már korábban szerettek volna beérni a klubba, hogy még a zene előtt megvacsorázhassanak, azok vagy autóstól rostokoltak az óriási dugóban vagy kénytelenek voltak leszállni a buszról és gyalog folytatni az utat. Ennek ellenére jó ház volt, de a londoni magyarság inkább a lelátón adhatta tanúbizonyságát hazafias érzelmeinek, mert a 606-ban feleségemmel, jómagammal, valamint a fényképeket készítő Dr. Kádas Tamással és feleségével, a Harmónia Jazzműhely számára videózó K. Pósa Évával, továbbá Krisztián egyik itt élő barátjával együtt, összesen öt szittya volt a teremben. Ennek azért örültem, mert a cél elsősorban az, hogy az angol közönség ismerje meg a mieinket.

Itt illene néhány szót ejteni a szereplőkről. A skót bőgős, Calum Gourlay a fiatal brit élvonal legragyogóbb zongoristája, Kit Downes rendszeres partnere, de játszott nagynevű honfitársával, Tommy Smithszel is,  nomeg Joe Lovanóval és John Scofielddel, hogy azoknak is a kedvében járjunk, akik mindent amerikai mércével mérnek. A dobos Chris Higginbottom amellett, hogy fantasztikus zenész, kielégíti a legkényesebb jazz-sznob igényeket is, miután nyolc éven át játszott New Yorkban és tagja a bőgős Kyle Eastwood (a filmsztár-rendező, Clint fia, aki ettől függetlenül komoly muzsikus) zenekarának. Szerintem fontosabb, hogy Chris magyar-szakértő, hiszen ő kísérte már ugyanitt Sosó Lakatost, Horváth Cintiát és Zana Zolit is. Paul Booth amellett, hogy fantasztikus jazz-zenész, roppant sokoldalú. A műfaj minden ágában otthon érzi magát, hiszen játszott Dave Grusintól kezdve az avantgárd bálvány Keith Tippettig számtalan nagysággal, de kilépve a jazz kereteiből, a Glenn Miller emlékzenekartól, Stevie Winwood együttesén és Santanán keresztül a Matt Biancoig sok mindent sikeresen kipróbált. Igazi zenei otthona azonban a hard bop és a poszt-bop világa. Hozzáállására jellemző, hogy amikor jóformán az utolsó percben betoppant a próbára és Krisztián említette, hogy a standardek mellett két saját szerzeményt is szeretne bemutatni, Paul csak annyit mondott: "Imádok ismeretlen számokat játszani".
A koncert Paul nélkül, a trióval indult. Cole Porter örökzöld "All of You"-ját választották a fiúk, amely kiváló eszköznek bizonyult, hogy Krisztián bebizonyíthassa, csodálatos technikája, teljesen "kétkezes" megközelítésmódja milyen hihetetlen átérzéssel párosul. Calum Gourlay szándékosan alulerősített, teljesen akusztikus hangzású bőgőjátéka a finoman illeszkedő zenei alulfogalmazás mintapéldája volt. Egyike azon zenészeknek, akik teljesen feltűnésmentesen, nagyon nagy szakmai alázattal játszanak, és épp ezért, akkor eszmélne fel igazán a közönség, ha abbahagynák a játékot, mert annyira lényeges, amit ilyen visszafogottan hozzátesznek. Chris Higginbottom szerintem az egyik legjobb dobos az országban. Csodálatos dinamikai érzékkel rendelkezik.

Krisztián saját szerzeményével, a "Hope"-pal folytatódott a koncert. Lehet, hogy nincs ilyen kategória, de akkor mától fogva legyen: Krisztián játéka ezen a számon "kortárs romantikusnak"  mondható. Itt Calum szerepe is feltűnőbb volt, nagyon sok teret kapott, hogy bizonyítsa, milyen csodálatos füle és érzéke van, hogy azonnal vegye a lapot Krisztián frappáns és meglepő fordulatainak hallatán. Első osztályú kamara jazzt hallhattunk.
A harmadik számban csatlakozott Paul Booth az együtteshez, amelyet szintén Krisztián komponált "At the Back of One's Mind" (Az ember gondolatának hátterében) címmel. Robusztus és mégis gyönyörű tónusú játéka ékesszóló bizonyítékát adta, nem volt üres szólam, amikor azt mondta, hogy imád ismeretlen számokat játszani. Azonnal egymásra találtak és egy húron pendültek Krisztiánnal egy egyáltalán nem könnyű, buktatókkal teli, váltakozó ritmusú, de nagyon élvezetes téma kibontásában. Itt aztán Chris is a helyzete magaslatán kellett hogy álljon, mert az aprólékos próba híján a zenészeknek a fülükre és az ösztöneikre kellett hagyatkozniuk, ami teljes mértékben sikerült is.
Ezt követte a Rodgers-Hart klasszikus, a "Spring is Here" teljesen egyéni feldolgozása. Krisztián üdítően a feje tetejére állította a bevett szokásokat és ahelyett, hogy először a témát játszva, később azt alkotó elemeire boncolná, majd újból összerakná, majdnem kötetlennek hangzó bevezetőt produkált, ami érdekes volt, de a közönség nem tudta, hogy hová akar kilyukadni. Majd egyre inkább felismerhetővé váltak a mozaikszerűen felvillanó elemek, és akkor kirajzolódott a téma, Krisztián pedig fantasztikus szvingbe ment át, amit Paul elképesztő modern bop szólója követett. Olyan szenvedély jött ki ebből a két zenészből, amit manapság sajnos nagyon ritkán tapasztal az ember jazz koncerteken. Igazi szenvedély-meccs alakult ki, teljesen belefeledkeztek a muzsikába, és a közönség is abszolút belendült ezen a ponton.
Az első szettet egy modern blues-zal, Ornette Coleman  "Turnaround"-jával zárták a fiúk, amelyből számomra a legemlékezetesebb élménynek Krisztián fantasztikus akkordjai bizonyultak.

A második szettet is Cole Porter számmal, az "I Love You"-val nyitotta a kvartett. Erről egy szót sem írok, mert alább a nyájas olvasó maga is megítélheti K.Pósa Éva és Irk Réka jóvoltából:   https://www.facebook.com/HarmoniaJazzmuhely/videos/2176152212641765/
Ezt az ugyancsak érdekes felfogásban fogant feldolgozást követte Thelonious Monk legismertebb örökzöldje, a teljesen hagyománytisztelő szellemben előadott gyönyörű "'Round Midnight".
Innen kezdve már Monk estet élvezhettünk. Chris Higginbottom tomboló, ugyanakkor ötletes dobjátéka vezetett be minket egy fantasztikusan felturbózott "Evidence"-be. Minden zenész szárnyalt.
A szárnyalás csak fokozódott, amikor Krisztián felkérte a klub-tulajdonos, de maga is zenész, jelesül fuvolista Steve Rubiet egy záró jamre, ami tömör gyönyörnek bizonyult. Paul Booth frenetikus hard bopot játszott, Krisztián egy roppant érdekes, analitikusan induló kezdetből vad bebopba csapott át, Steve pedig a lendületből semmit sem veszítve gyönyörű, melodikus szólót produkált.
Megint csak a néhai Oscar Peterson 1954-es Downbeat interjúja jutott az eszembe, aki már akkor lamentálta, hogy a modern jazzt meg fogja ölni a sztár-zenészek unott, blazírt magatartása a pódiumon, mert egyáltalán nem azt sugallják, hogy élvezik, amit játszanak. Márpedig, akkor hogy várható el a közönségtől, hogy élvezze ugyanazt. Oscar elégedetten tekinthetett le aznap este a mennyei pódiumról a 606-ra, mert ezek a fiúk olyan ragályosan élvezték az együtt muzsikálást, hogy a közönség a legnehezebb részeket is velük együtt élvezte.

 

További beszámolók >>